Már az első oldalakon is észrevehetjük az Ő jelenlétét, ha eléggé figyelmesen olvassuk a sorokat, nyomon követjük a történések gondolatát a szereplők mozdulatain, cselekedetein keresztül. Mert mindegyiküknél megjelenik az a lehetőség, hogy a mellette lévő embertárssal valamilyen módon kapcsolatba léphet. Vagy sem. Mert mindig van legalább két lehetőség. Az esélyek adottak, az ember választhat. Semmi sincs leszögezve, semmi sem kötelező, semmit sem kell elfogadnunk olyannak, amilyennek tűnik egy adott pillanatban. Mert minden átalakulhat, ha változtatni akarunk rajta, ha van rá erőnk meglátni a jelen mögötti jövőt, ha hiszünk benne. A valamikori merev istenhitbe nem fért bele az emberi jellem változatossága, az életút megválaszthatósága. Pedig mennyire úgy van! Ha csak azt nézzük, hogy létezik két örökös összetevője a világmindenségnek, a jó és a rossz, máris két lehetőség nyílik mindenki előtt, minden pillanatban. És ezzel még csak elkezdtük a világmindenség taglalását. Persze, rengeteget lehetne erről filozofálni, de nincs miért, hiszen már a második szónál beleszólhatna valaki, mondván, hogy ő tud egy másik változatot ezzel a témával kapcsolatban. És igaza lenne. Mert ahányan vagyunk, annyi féle képpen értelmezhetünk, láthatunk bármit. Mert az élet olyan, mint a történetírás: mindig csak az egyik fél szempontjából tekinthetjük és élhetjük át, az pedig mindig mi vagyunk, a külön-külön létező néző. Mert miközben cselekedünk, látjuk is magunkat a harmadik szemünk segítségével, azzal a harmadik szemmel, amelyik tulajdonképpen az isteni felülvigyázás tanúsága. Mert mindig ott van a cselekedetünkben az isteni beleegyezés is, nemcsak az emberi döntőképesség eredménye, még akkor is, amikor rosszat cselekedünk embertársunkkal vagy a körülöttünk lévő élőlényekkel. De akkor is, amikor jót teszünk valakinek. És olyankor a változások eredményesebbek, hosszabb ideig tartanak, tágabb hatásuk lehet, mivel az emberek a jóhoz könnyebben vonzódnak, tartalmasabban tudnak belekapcsolódni, hinni benne. És így kapcsolódnak egymáshoz, láncszemként, amint egyik jótett vonja maga után a következőt, amint egyik jótevő példájával gazdagodván a következő ember is megteszi a maga lépését, a lánc hosszúsága végtelenné válva lassacskán. Mert az emberi szeretetnél nagyobb érzés csak az Egyetlen irántunk bizonyított törődése az, ami elvezethet bennünket az Angyaldombra, a Tündérkertbe.

Vincze Zoltán